“Magamból magamba menekülök.”

Mondta a kedvesem azon az éjszakán, amikor megismertem. Beleszerettem, de sokáig nem értettem ezeket a szavakat. A szívem még most is elnehezedik, ha eszembe jut a szerelmünk. Amikor átéreztem a fenti gondolat mélységét, már késő volt. Egy Philip K. Dick regényt olvastam épp. Akkor magamat is azon kaptam, hogy menekülök. 

A halál útvesztője egy sárgában és rózsaszínben pompázó, puha kötésű sci-fi. A szerző nevét ismerve ígéretes, mások csupán egy zöld pulóveres, ingerült arcú férfit látnak a borítón. Az illusztráció azt az érzést kelti bennünk, mintha mi veszélyeztetnénk a karaktert. Valójában Ő fenyegeti a jó ízlésünket; azt hisszük, ponyvára akadtunk.

A megfigyelés nem áll olyan távol a valóságtól, a sokkoló cím és a hatásvadász előlap ezt szeretné elhitetni velünk. Az utolsó percekben  kimondott igazság azonban darabokra zúzza az ember világképét. Nem fogom leleplezni a kegyetlen konklúziót. A könyv legnagyobb értéke ez a meglepő átmenet. Mintha az író mindent elkövetne, hogy komolytalanul vegyük, mialatt fokozatosan építi fel bennünk az egzisztenciális szorongást. A zsáner felszínes elemeitől jutunk el a rendkívül valóságos felismerésig.

Szereplői változásra vágynak, és egy szerencsés beavatkozás által meg is kapják ezt. Egy új bolygóra küldik őket, ahol minden elő van készítve; látszólag csak az érkezésüket várták. Boldogok, hogy hátra hagyhatják a korábbi életüket és munkáikat, a tiszta küldetéstudat vesz rajtuk erőt. A probléma viszont a landolás után nyilvánvalóvá válik. Senki sem tudja, hogy mi a feladata. A karakterek különböző háttérből érkeznek, más-más elvárásokkal. Csupán egyetlen közös vonásuk van, mindegyikük sérült. Régi traumákat hordoznak, magatartásbeli problémáik vannak, vagy gyógyíthatatlanul boldogtalanok. Nincs nagyszabású cél, mely összefogná az eltérő, zavaros személyiségeket. Könnyen egymás ellen fordulnak, miközben próbálják megérteni, mi is történik velük. Válaszok hiányában a függőségeikhez fordulnak. 

Van, aki a fizikai örömök rabja, mások szeretnek hatalmat gyakorolni, és az istenhit sem  maradhat el. A szerző itt is egy remek vallást teremt az elesetteknek, kritizálva a keresztények dualizmusát. Mind függnek valamitől, ami reményt ad számukra, esetleg tompítja a fájdalmat. Legtöbbjük elismeri, hogy a szokása nem több egy coping mechanizmusnál. Ezek a történet legérzékenyebb pontjai. Lecsupaszítják az olvasót, aki magára ismer az emberi jellem repedéseiben. Végül egyedül maradunk az ismeretlen tájon egy újabb isteni közjátékra várva. A deus ex machina viszont mást jelent Dick világában. 

A környezet tele van meglepetésekkel a kolonizálók számára, de számunkra nem olyan váratlanok a leleplezések. Csupa olyan elem, amit bármely másik sci-fi kiadványában megtalálunk, erősítve a műfajjal szembeni előítéletet. A különböző személyes élmények leírása és a szubvertált narratív szálak teszik izgalmassá. A hely titkai, és a cím alapján várható haláleset nem hagy nyugodni. Keressük a logikát az eseményekben, ez tartja ott a figyelmünket a záró gondolatig, ami az utolsó percben gúnyt űz a logikánkból.

Miért olvasunk neonos árnyalatú meséket robotokról és idegen bolygókról? Tudjuk, hogy nem egy Kozmosz Fantasztikus Könyvben találunk feleletet a nagy kérdésekre. Történeteket írunk és hallgatunk, hogy elviselhetőbbé tegyük a hétköznapokat. Mi teremtjük Istent, aki így a mi arcunkat viseli. Rövid szavatosságú válaszokat kreálunk csupán azért, hogy a szemünk láttára dőljenek romba. A ponyvaregény és a templomi oltár ugyanúgy feledésbe merül. Reménykedhetünk, hogy nem így van, és a hitrendszereink felülmúlják az emberi képzelőerőt. Az író, Philip K. Dick szerint azonban a remény is puszta fabrikáció.

Ezt a kedvesem is tudta. Valahol mélyen mind tudjuk, de szeretnénk elfelejteni. Kevesen fogadják el, hogy a valóság nem több egy szubjektív képeskönyvnél. Az élet lelkek útvesztője, ahol a halál feloldozást jelent. Persze nem mindenkinek. 

Magamból magamba menekülök. Ezt tudatosan teszem, és minden egyes alkalommal, amikor egy ciklus véget ér, új valóságot teremtek. Egy jobb valóságot. Minden kör bezárul, de ebben az alapigazságban békét is találhatunk. Hamis reményt formálhatok, hogy egy napon még találkozom az első kedvesemmel és egy közös valóságot teremtünk majd.