Pálfalusi Zsolt megírta a doktori disszertációját, majd feltette a kérdést, amit annyian megfogalmaznak az egyetem befejezésekor: mi lesz ezután?

Ez az ELTE félemeleti kávézójában lógó kérdőjel a regény kiindulópontja. A szerző innen egy szerteágazó utazásra indul, vagy inkább botorkál. Visszatekint a múltjára, mazsolázik a szociális élményeiből, és sötét jövőt jósol. Hogy ez a fikcióban kicsúcsosodó, de valós veszteségekben és filozófiai megállapításokban dagonyázó történet mit tanít az életről, az olvasónak kell eldöntenie.

Ha ismerjük a szerzőt, tudjuk róla, hogy első generációs értelmiségi, és az élete számtalan ponton megegyezik a regény elbeszélőjével. Ő maga a főszereplő, aki szintén megírta a doktori disszertációját megegyező címmel és témával, később pedig tanított az egyetemen, a rendhagyó esztétika órákról nem is beszélve. Viszont ha valaki tényleg hallotta beszélni, sejtheti, hogy a szerző utálná az első generációs értelmiségi címkét. Túl közönséges hozzá.

Pálfalusi Zsolt - fiktív és igazi egyaránt - filozófiából doktorált, és hosszú utat tett meg, hogy Husserl fenomenológiájával foglalkozhasson. Időközben ráragadt a lovász filozófus szerepe. Ez csak az övé. Sokkal tragikusabb az előző címkénél, és talán épp emiatt élvezhető - nekünk és a szenvedő alanynak egyaránt. A lovász filozófus szerepe beárnyékolja ezt a hosszúra nyúlt autofikciót.

“Hirtelen fölfogtam, minden tragédia volt. Minden, ami eddig a percig történt.” - Írja Pálfalusi már a 13. oldalon, miközben a körmét a Felelőtlen fenomén borítójával tisztogatja. Tehát minden, ami ahhoz vezetett, hogy egy vidéki lovászfiú a transzcendentális egó meghatározásának problémájával foglalkozzon, leírható egyetlen szóval: tragédia. Ezen a ponton még semmit sem tudunk az elbeszélő múltjáról, de már számtalan kitérő utal a következő tíz év szenvedéstörténetére.

Megválthatja ma a világot egy filozófus? Pálfalusi szerint nem lehet úgy filozófiai disszertációt írni, hogy ne akarnánk megváltani a világot. Ezután szembesít minket az eleve elrendelt bukással. Csupán a küldetéstudat marad, ami a pesti kocsmák háromszögében ugyanolyan terméketlen lesz, mint a könyv sötétebb fejezeteiben. 

Kibontakozik a tragédia

Megpróbálja teljesen elfelejteni a gyerekkorát. Szeretne kilépni a lovász filozófus szerepéből, de éppen ez katalizálja a regény cselekményét. Hiába küzd a magyar nyomorral, ha ez a nyomor barázdálta fel a primordiális szféráját. Pálfalusi a regény által dolgozza fel az egyetem előtti éveket. Mesél katonaságról, állami gondozásról, gyári robotról, és a dögkútról. A dögkútról, ahová a kedvenc lovát vontatja a traktoros. Ezek a realista történetek mély nyomot hagynak az olvasóban is. Megértjük, ez a férfi az egész életét az ölbő-pusztai dögkút pereméről figyeli.

Az egyetemi időszakban kúszik a fikció a valós benyomások közé. Itt válik eggyé Pálfalusi identitásával a lovász filozófus szerepe. Ekkor még a dolog komikus oldalát látjuk; a főszereplő mindenhonnan kilóg egy kicsit, de épp ez adja a báját. Megismerünk egy baráti társaságot, ahol az elbeszélő egója és a karakterek erős archetípusai tartják fenn a dinamikát. Jó feloldódni ebben a közegben, és bemutatkozik egy idealizált, sitcom-kompatibilis Pálfalusi Zsolt:

“...Inkább magam előtt tetszelgek, és nem nagyon törődök az emberek valós problémáival. Végül úgy általában elmondható rólam, hogy szimpatikus fickó vagyok, csak ne lennék ennyire beképzelt. Végül arra kérnek, ne bámuljam olyan feltűnően Olívia mellét, miközben hozzám beszélnek, mert ez is sértő másokra nézve.” (52. oldal)

A karakterek amellett, hogy előmozdítják a cselekményt a szerzői epochéból, mind kritikái  egy-egy modern társadalmi jelenségnek. Általuk a regény úgy is értelmezhető, mint egy véget nem érő kocsmai sztorizgatás az emberi kondícióról, amibe minden felkészülés nélkül csöppen az olvasó. Bár eleinte úgy tűnik, hogy a sok megosztó téma nincs hatással a baráti körre, idővel ez változik. A disszertáció befejezésével tanúi leszünk, hogyan tűnik el szépen lassan az elbeszélő mindennapjaiból a békesség.

Pálfalusi többször is pályát váltott, mielőtt felnőttként egyetemre ment volna, az élete pedig utána sem lett egyszerűbb. Új szerepeiben más-más rétegét ismerjük meg a gondolkodó ember nyomorának:

“Én a nagy magyar valóság egyik igazsága lettem. Kemény, szép és mégis borzasztóan szánalmas - igazsága.” - Írja a magára maradt lovász filozófus, akit továbbra is kísért a dögkút (219. oldal). Pár oldallal korábban adta át magát egy önsajnálkozó és gyászoló spirálnak, amiben a mágikus elemek fokozatosan elnyomják a realista percepciót. Ebből egyre több lesz a könyv előrehaladtával. A baráti társaság eközben széthullik, és a legtöbb új szereplő csupán egy-egy epizódra marad az elbeszélő mellett - az ő hibájából. Egyre magányosabb és reménytelenebb életet él a könyv meglepő befejezéséig.

Regény a regényben

Hiába bontottam le a cselekményt idő szerint, az író nem dolgozik ilyen egyszerűen. Az egész történet egy visszaemlékezés, ahol számtalan ismétlődő motívum folyik egymásba. Nem lehet eldönteni, honnan tekint vissza Pálfalusi. Valóban olyan, mintha egy időn kívüli kocsmában ülnénk a szerzővel. Olykor önmagának, olykor nekünk mesél veszteségről, szerelemről, és nyomorult emberekről - ebbe önmagát is beleértve.

Nagy szerepet kap a személyes benyomások leírásában a mágikus realizmus. A fantasztikus képek enyhítenek nyomasztó jeleneteken, de néhány izgalmas kivétellel szinte mind elnyújtott. Így veszti el a funkcióját a Marcell-féle Nagy Földrajzi és Történeti Meghatározó, és lesz erőltetett egy alapvetően kreatív ötlet: az alanyi szerző találkozása önmagával.

Az elbeszélő többször is megpróbál regényt írni a történet alatt. Listába szedi a fontos élményeket, és ez a lista megegyezik a könyv tartalmával. Az eltérő stíluselemek olykor azt is sugallják, hogy a 350 oldalas regény egy része maga a fiktív kézirat, amire olykor reflektálnak is a barátai. Ez azonban nem egyértelmű. A történetvezetést alárendeli a személyes asszociációknak, így sokat ugrál az időben.

Már az első oldalakon megtudjuk, hogy meghalt egy fontos barátja, és van egy kislány, akihez talán köze van az elbeszélőnek. A könyv harmadáig viszont alig merül fel a két téma. Bár úgy tűnhet, a szabadon csapongó történet és a megígért cselekményszálak vezetnek valahová, a záró fejezetek minden konklúziót és feloldozást mellőznek.

A fenomenológia szemszögéből még érthető is, ha a szerző tartózkodik az értékítélettől, amikor a személyes nyomorról ír. Ez azonban nem magyagyarázza meg a stílusváltásokat. Bármikor beszivároghat a hiperrealista leírások közé egy fantasztikus epizód, és ez ritkán autentikus. Hiába a filozófia és a színes referenciák, sokszor közönséges megállapításokra talál az olvasó, vagy olyan giccses mondatokra, amikben grandiózus ellentétek igyekeznek irodalmivá tenni a szöveget.

A legszebb kutyatemető

A címadó kutyatemető egy kontextus nélküli gondolatfoszlány az egyetemi évekből. Paszkál mondja félálomban egy részeg éjszaka, amin a barátai sokat szórakoznak. Paszkál képviseli az extremitást társai életében. Mindent kipróbál, mindent érezni akar, amit a materiális világ nyújthat az embernek. Izgalmas karakter, akinek az értelmetlen halála nyomot hagy a szerzőben.

A fiktív kutyatemető a nagyon is valóságos dögkúthoz hasonlóan egy lelki állapot allegóriája. Szó szerint alig egyszer szerepel a szövegben, de Paszkál emléke mindenkit kísért, és a veszteség miatt hullik szét a baráti társaság. Ő az első, aki arra kéri az elbeszélőt, hogy írjon. Írja meg a filozófia válaszát ‘úgy kábé mindenre.’

Nem csak Paszkál miatt szenved a filozófus az új életében. Reménytelenül beleszeret egy Fellini filmet idéző gyönyörű nőbe, aki kitünteti őt a baráti figyelmével. Az érzéki Olíviáról rengeteg szexista leírást olvashatunk, amíg Helgában a spártai anya kegyetlen szeretetét ismerjük fel. Mindkét nő bünteti a szerzőt valamilyen értelemben, amit a szerző perverz módon élvez. Ha egy feltétel nélkül gondoskodó karakter lép az életébe, a románcnak ő maga vet véget, hogy később könnyekkel tekintsen vissza az eldobott szerelem lehetőségére.

Szép, de szánalmas igazság

Amikor az elbeszélő azt mondja önmagáról, hogy egy ‘szép, de szánalmas igazság’, még dolgozik benne az alkohol és a gyász. A gondolat után kijózanodik, és eszébe jut a Paszkálnak tett ígéret: írni fog…mindenről. Hazamegy, a fürdőszobában maga elé szórja a legfájdalmasabb mementókat, majd elkezd gépelni.

“Végül ölemben a laptopommal ruhástul elaludtam a fürdőszoba kövén. Végül valamikor késő éjszaka ébredtem fel. Megnéztem, mit írtam addig. Pontosan két mondatig jutottam. Mi a szép? Oh, nem, semmit sem tudunk róla.” (220. oldal)

Pálfalusi Zsolt regénye intim benyomások, traumák, és emberi történetek csapongó gyűjteménye, ami nyíltan beszél a halálvágyról. Az egyik pillanatban próbáljuk megérteni, milyen lehet a dögkút szélén állni, a másikban megtudjuk a tutit a női-férfi kapcsolatokról, később pedig Woodoo, a kutya sírhelyét keressük a saját emlékeinkben. Ha eléggé figyeltünk, látjuk a kozmikus összefüggést néhány gyakorlati tényező között, vagy rácsodálkozunk pár váratlan fordulatra, amik egyáltalán nem segítenek tovább értelmezni A világ legszebb kutyatemetőjét.

Pálfalusi ül velünk szemben a kocsmában, és mi hagyjuk őt mesélni. Elmondja, hogy ő a lovász filozófus, akinek művészet és gyötrelem az élete. Ha valaki nem is ismerte a szerzőt, ezután tudni fogja, hogy imád szenvedni. A kérdés csupán az, mit adhat ez az olvasónak? 

“Saját magamat akartam felfrissíteni azzal, hogy esténként írogatok valamit, ami nem süketeknek és más egyéb kortárs filozófusoknak szól...Én sütöttem rá végül azt a billogot: regény.” (198. oldal)

Nagyon izgalmas, jól megírt képeket találunk a regénynek billogozott szövegáradatban. Ezek sokáig velünk maradnak; de ezzel egyidőben sok indokolatlan részletet is megismerünk és így nehezen áll össze egyetlen történetté a szöveg. Ez a mű sokkal inkább Pálfalusi Zsolt keresztjéről, a 21. századi magyar filozófus bizonytalan küldetéstudatáról szól - a szerepvállalás problémájáról.

Ezt a problémát tragédiával oldja fel a történet. Az ígéretes képek miatt remélem, hogy Pálfalusi tovább fogja keresni a választ, és túllép a ‘szánalmas igazságokon’. Minden képessége megvan ahhoz, hogy maradandót alkosson.

Máté úgy dönt, hogy nem megy el a szüleivel nyaralni, és egyedül marad Budapesten. Az ő tengődő napjairól szól Laboda Kornél első regénye  - 16 éven felülieknek. Ma már a TilosazÁ szinte alig ad ki könyvet ilyen magas korhatárral. Több olvasói értékelésbe is belenéztem, és sokan nem tudtak azonosulni a szerző csapongásaival.

Bár még valóban nem érzem  kiforrottnak a könyveit, ez a csapongás szerintem Laboda Kornél sajátos stílusa. A nyers, kísérletező hangnem és a pszichedelikus belső monológok pedig tökéletesen illenek Budapesthez. Legalábbis ahhoz a zajos, még csábító nagyvároshoz, amit egy 17 éves fiú láthat benne. A történet egy egyedül eltöltött nyarat mesél el a főszereplő szemszögéből. Nincs szükség ennél komplexebb keretre egy fülledt, nagyvárosi fejlődésregényhez.

Máté kicsit alteres, idealista, és épp csak felfedezi a szexualitását. Nagyszerűen illik Laboda ezernyi kitérővel játszó narratívája ehhez, hiszen egy kamaszról beszélünk, aki próbálja megérteni a világot, az elvont ideológiákat, és igyekszik elhelyezni bennük önmagát. Egy kamasz intim élményeiről nem lehet abszolút igazságokban, túl kimérten beszélni. Így elveszítené az eredeti varázsát; azt, amit mi is megéltünk, ha magunkra maradtunk egy üres szobában, vagy egy idegen, túlságosan is tágas városban. A szerző tudja ezt, és szabadjára engedi a fantáziáját.

Kifejezetten jól írja le azt a szorongató érzést, amikor egy romantizált szituáció hirtelen valósággá válik, és egy éles váltással ránk nehezedik a környezetünk minden realizmusával. Nyomasztó felismerni, hogy az izgalmas díszletnek tűnő formák körülöttönk valódiak, valódi felelősséggel.

Bár korántsem tökéletes, ezt egy első regénytől nem is várhatjuk el. Az egyetlen problémám, hogy Laboda a könyv utolsó negyedében alárendeli magát a konvencióknak. A befejezésre elveszti színeit a történet. Nem Máté felismerései, vagy az ezzel járó értékveszteségek miatt. A szerző egy tipikus ifjúsági regénnyé akarja átformálni az addig szabadon folyó benyomások áradatát, és nem kezd semmit a korábban feldobott merész koncepciókkal.

Milyen érzés túlnőni egy addig elválaszthatlannak hitt barátságon? Mi teremtjük a saját világunk határait? Meg fogjuk érteni valaha a szüleink nyilvánvaló, de eltitkolt traumáit? Tényleg komolyan gondolják a dogmatikát a vallási vezetők?

Tudom, hogy ilyen kérdésekre nem kaphatunk egyértelmű válaszokat, de sajnálom, hogy a főszereplő a nyár végén egyszerűen belesimul az őt fogadó hétköznapiságba. Ettől függetlenül a könyvet élvezni fogják azok, akik már felismerték, milyen gyönyörű a saját szendergő városuk felülnézetből, és akik emlékezni szeretnének, milyen volt a mindenség kapujában toporogni.

Sam Wilberry első regényében megismerhettünk két fiút, akik egymásban keresték a megváltást. A Rush egy toxikus kapcsolat két oldalába engedett felszínes betekintést, amelyben a felek önmaguk elől menekültek az érzékek csalóka világába. A történet felkavaró záró sorai után most a második, egyben befejező kötetet vehetjük kézbe. Mit várhatunk a Flash-től? Természetesen - vagy sajnos - nem azt, amit a “heroin flash” nyújthatna. Vajon Alex és Ábel egészségtelen viszonya tartogat még meglepetést?

Az első kötet izgalmas fordulatot vesz az utolsó száz-százötven oldalon. A sok önigazoló monológ után realizmust csepegtet az olvasóba, miközben mindkét karakter kifordul egy kissé önmagából - pontosabban szólva kimutatja, milyen mélyre képes süllyedni a saját illúzióiban. Az idilli képeket és helyszíneket persze akkor sem mellőzte a szerző, de Alex megrázó tette a végén még ezt is ellenpontozza. Azt sejttette az olvasóval, hogy van még mit mondania a két léleknek.

A Rush számtalan hasonlat és belső gyötrődés által bemutatta, milyen az a kapcsolat, ahol nem alakul ki megfelelő kommunikáció a két fél között. Nagy szerepet játszott Alex karakterénél a drog, a heroinfüggőségnél viszont hitelesebben mutatta be a toxikus szerelmi viszonyt a szerző. A legnagyobb kérdés, amit Sam Wilberry könyve felvetett, az szeretet valódi jelentése volt. Ábel érzelmei alapján a szerelem képlete akár a C21H23NO5 is lehetne. Nem látunk túl sok különbséget két fiú endorfin iránti rajongása között. Hogyan bontogatja ezt tovább a befejező kötet?

A Flash változtat az előző regény szerkezetén. Korábban két fiú gondolatait felváltva olvashattuk, minden hangnemváltást az elbeszélő nevével és egy kis ikonnal jelezve. Túlnyomórészt a gyászoló függő monológjait hallgattuk. Először alig tudtunk meg valamit a finom lelkű festőről. Belső világa éppen annyira volt kidolgozva, hogy szembeállíthassuk azzal a káosszal, amit Alex él át nap mint nap. Ezúttal szinte végig Ábel fejében időzünk. Őt követjük nyomon, ahogyan próbálja feldolgozni kedvese többszörös árulását, újraépíteni saját identitását a teljes önfeláldozás után. Amikor Alex ismét belép a történetbe, az ő gondolatait egy eltérő betűtípussal különbözteti meg a könyv. Az egyszerűbb és egyoldalú történetvezetés lehetővé teszi, hogy több igazi párbeszédet olvassunk. Igaz, Ábel interpretációjában, az első kötet kommunikációs problémáin ez mégis javít.

Az író most sok időt szán az érzékeny művészre. Miután szerelme többször is elhagyta, nehezen tudott visszatérni önmagához. Múltjáról most sem tudunk meg sokat, de emberibbé teszi, hogy most őt látjuk az érzelmi hullámvölgyben. Ábel a saját függőségeként utal Alexre. Minden megnyilvánulásával tovább erősíti a felvetést, miszerint a romantikus vonzalom nem áll távol a heroin-láztól. A lélektani mélység most is hiányzik, cserébe új szereplők, kihívások veszik körbe. Tapasztalatai során a jelleme megedződik, és a gyengédsége is árnyaltabbá válik. A remény visszanyerésében egy kedves karakter segít neki, aki a könyv legkellemesebb meglepetése.

Egy jólelkű embert ismerhetünk meg, aki néhol puszta eszköz a cselekmény előmozdításában, néha pedig érző lény. Soma ismét megtanítja élni Ábelt. Romantikus regény révén a fiú szerepe kiszámítható, Wilberry ennek ellenére élvezhetővé teszi a vele töltött perceket. Az viszont nem segít átértékelni az első kötet nárcisztikus-empata kapcsolatát, ha bemutatnak egy egészséges embert, akivel még kevesebb kémiája van Ábelnek. Mindez nem számít, mert a megtört heroinista ismét megkísérti a főszereplőt. Ezúttal bízhatunk Alexben?

A csapongó és hosszú monológok után most egy csendben szenvedő fiúként ábrázolja őt az író. Ebben a kötetben ő lesz a vágyakozás tárgya, ami mellett a heroinfüggőség is eltörpül. Önmarcangolása, lelki fájdalmai homályosak maradnak. A Flash klausztrofób, nyomasztó pillanatai után - melyek szerintem a legjobbak voltak az egész könyvben - itt nem látunk annyi mindent. Pedig volna min lamentálnia.

Már nem csupán a múlt démonai üldözik, jelene is fenyegetővé vált. A gyász mellett most az érzelmi és fizikai abúzus emlékét is fel kell dolgoznia, mialatt a lejövő csak felerősíti a pokoli benyomásokat. A szerző finoman építi a feszültséget a pontig, ahol Alex újra képes megnyílni, de csak egy-egy bekezdést kapnak ezek a gondolatok. Mivel a megrendítő sorok minimális helyet kapnak, egész kellemes hangulata van a regénynek.

Kíváncsi voltam, mennyit változott első könyve óta az író stílusa. Megnyugtatóan szürke napokról olvashatunk, még Ábel viharos lelkivilága ellenére is. Ez részben a művész melankóliája, részben a képeslapszerű környezet hatása. Kétdimenziós budapesti utcák és kávézók szolgáltatják a hátteret egy olyan ember portréjához, akire látszólag nem hat a valódi élet súlya. Minden finoman és egyszerűen történik Ábel életében - még a felkavaró dolgok is.

Sam Wilberry szereti érzéki benyomásokkal kiegészíteni az egyébként egyhangú eseményeket. A tapasztalható örömök jobban is illenek a nagyvárosi csendéletbe, mint a számtalan hasonlat kezelőpanelekről és cipzárokról. Bár továbbra is fontosak számára a metaforák, itt a zenei allúziók, illatok, ételek, testi érintések segítenek valóságosabbá tenni a történetet. Még mindig hiányoznak az érzékletes leírások, pedig a mocskos drogtanyától az őszből télbe kúszó Balatonig sok hangulattal játszhatna az író.

Egy heroinról lejövő szerelmi történet hús-vér realizmust igényel. Sajnos Alex gyötrelmei veszítenek a komolyságukból, éppen most, amikor sokkal több lehetőség rejlett a cselekményben. Egy dolog azonban végre látható. Ábel áldozatait kisebb konfliktusok kísérik. Még így is megkap minden támogatást, de végre igazi áldozatnak tűnnek, kellő fájdalommal.

Vajon le lehet-e zárni a legerősebb szerelmet?

Olvashatjuk a Flash hátoldalán. Ez a kérdés maradjon megválaszolatlan, Ábel idealizmusa azonban határtalan. A regény nem tartogat annyi meglepetést, de ismét szembesít, milyen messzire vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. Csalódott vagyok, amiért Wilberry éppen a legfontosabb pillanatban engedi el végleg a karakterei kezét. Alex és Ábel döntéseinek igazi ára csak a záró sorok után következne. Kapcsolatuk végső üzenete éppen ezért megkérdőjelezhető. Soha nem találkoznak a realizmussal, nincsenek kidolgozott, életszerű konfliktusok.

A Flash egy kicsit szürkés, de összességében idilli világot mutat be, ahol minden lélek egy szubjektív burokban él. A függőség valóban mindent visz, legyen ez egy ember az életünkben, vagy bármily narkotikum. Szerethető olvasmány a két elveszett fiú románca, ha felkészülsz, hogy a könyvön túl az érzékek és vágyak valódi árat követelnek.

A régi társadalmi értékek felmorszolásával a fiatal felnőttek portréja is megváltozott. Egyre nehezebb megküzdenünk a kirekesztettség érzésével és a belső szörnyeinkkel. Hová vezetnek a feldolgozatlan traumák, és mire kényszerít a magány egy olyan században, amikor átlátunk az ideológiákon? Sam Wilberry regényében két elveszett fiú arcképét ismertem meg, akik darabokra törik a ránk maradt értékek egyik legszebbjét, a szerelmet.

A Rush Alex és Ábel történetét meséli el. Alex a kedvezőtlen családi háttér és egy szörnyű trauma hatására önkezűleg rombolja le az életét. Lemond a jövőjéről, a drogba menekül a valóság terhei elől. Napról napra mérgezi a testét a tudatmódosító nyújtotta boldogságért cserébe. Heroinfüggőként ez az illékony boldogság jelenti számára a világot. Tisztában van vele, hogy az anyag egy nem is oly távoli napon megöli őt, de megbékélt önként kiszabott végzetével. Jogos büntetésként tekint a halálra, mert egyedül ez fogja feloldani a mardosó, egyre növekvő bűntudatát. Alex menekül a múltja elől, amíg nem találkozik Ábellel. 

Ábel festő, akinek szintén megvannak a maga sérelmei, de ezek soha nem kerülnek túl komoly részletezésre. Jó ember, és rendkívül magányos. Mindkettejük élete megváltozik, amikor az érzékeny művész vonzódni kezd a megvetett drogoshoz. A függőnek jól esik, hogy valaki emberszámba veszi, így kezdetét veszi a viharos kapcsolatuk. 

Mondhatnám, hogy a könyv főszereplője Alex, mert a cselekményt elindító festő nem kap elég figyelmet a történet során. A budapesti románc valódi protagonistája viszont nem a sérült fiatalember, vagy a reménytelen szerelmes, hanem maga az endorfin. 

“Vajon mi jelenti Alex számára a szerelmet? Ábel vagy a heroin?”  

Olvashatjuk a kérdést a puha kötésű könyv hátoldalán. A választ keresve az író azt is megkérdezi, számunkra mit jelent a szerelem.

A regény belső monológok gyűjteménye, felváltva narrálja az eseményeket a két karakter. Amikor az intim tapasztalataikat olvassuk, önkéntelenül is a saját élményeinkhez hasonlítjuk azokat; a mi feladatunk leszűrni a mondanivalót a spirális öngyűlöletből és vágyakozásból.  Sajnos azonban a szereplők benyomásai nem elég mélyek vagy magukkal ragadóak. Sem a magányuk sem a szerelmük nem szippantja be az olvasót. A szerelem kémiája elevenedik meg előttünk hormonok formájában, nem pedig annak a meghitt szellemisége, ezzel megkérdőjelezve a szerelem koncepcióját.

Az egyik oldalon Alex heroinfüggőségét ismerhetjük meg. Visszatérő, egyhangú metaforákkal illeti az anyagot. Egyre megy, a ‘rush’ mindent felülír az emberi szervezetben; az endorfin elönti az agyát. Ez az a boldogsághormon, amit csokievés közben érzünk, de akkor is, amikor szerelmesek vagyunk. Egyik monológjában meg is ejti a csokoládés hasonlatot. Jól esik számára a festő törődése, de semmi sem pótolhatja azt a mesterséges élményt, amikor a drog felemeli őt, és feledteti a fájdalmait. 

Vele szembeállítva Ábel a gyöngéd érzéseiről számol be. Vonzódik a fiúhoz. Amikor vele lehet, ugyanaz az endorfin kavarog benne - sok más hormon mellett - amit az idézőjeles szerelme túlcsordulva tapasztal meg a heroin hatására. Segíteni akar rajta. Élteti a remény, hogy egy nap boldogok lehetnek egymás karjaiban. Alex is vágyik rá, mégsem érzi magát méltónak a szeretetére. Csupán magány ihlette fantazmagória lesz a szerelemből, és idővel a remény kegyetlenebb függőségnek mutatkozik a drognál.  Mindez kiváló alapanyag egy bukásra ítélt, toxikus kapcsolathoz, amit könyv narráló stílusa is igazol.

A két elbeszélő soha nem talál közös valóságot - az intim együttléten kívül. A saját történeteik saját interpretációit olvassuk minden egyes oldalon. A könyvben nem alakul ki életszerű konfliktus sem közöttük, sem a mellékszereplők között. Elvesznek a függőség és remény alkotta vágyakban, ahol nem marad helye igazi empátiának. A két izolált világkép nem találkozik egy-két ágyjelenet kivételével. Ábelnek komoly áldozatokat kell hoznia a szerelemért, ezek árát a fizikai valóságban viszont nem érezteti velünk az író.

Realizmus nélkül kicsit egyhangúvá válik az ötszáz oldalnyi hasonlat mindkettejük endorfinvadászatáról. Alex visszaemlékezései egy valódi drogfüggőhöz híven homályosak és repetatívak. A szerző sokat kutatott a témában, és olvasta valódi áldozatok beszámolóit, viszont nem ismeri személyesen a tudatmódosítót. Alex önzetlen kedvese pedig mindent feltesz erre a kapcsolatra, mégsem tudunk meg róla eleget. A jellemfejlődés lehetősége is megfeneklik, de talán ez a leghitelesebb pontja a könyvnek. A valóságban kevés ember tanul a hibáiból, különösen ha a boldogság kereséséről van szó.

Sokkal több potenciál rejlett a témában, bár így is invokál egy-két elgondolkodtató kérdést. Úgy érzem, nem merülünk elég mélyre az elveszett fiatalok lelkében. Engem ennek ellenére sikerült megijesztenie. Gyakran azonosultam Ábel vonásaival. A monológjai sokszor könnyet csaltak a szemembe. Talán ezért is olvastam volna többet a karakteréről. Egy visszaeső drogos elrettentő példa, de a reménykedő, megbocsátó férfi is taníthatott volna valamit az olvasónak a fájdalomról. Valami igazán szomorút a szerelem áráról.

Van értelme így szeretni, ha az érzést drogokkal, vagy csokoládéval is kiválthatjuk?

Sam Wilberry első regénye érdekes olvasmány lehet azoknak, akik szívesen olvasnak diszfunkcionális, toxikus kapcsolatokról. Drogos naplónak nem volt elég realista, de érdekes képet fest a felelősségtudatról. Nem olyan régen kiadásra került a második kötet, amely már előrendelhető. Kíváncsi leszek, mennyit változott a szerző, és milyen befejezést érdemel a pár.

A könyvet ajándékba kaptam személyesen az írótól egy számomra meghatározó irodalmi esten. A Rush így mindig egy kedves nap mementója marad. Ezúton is köszönöm neki!

Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unis.

/Hermész Triszmegisztosz/

Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát - Hamvas Béla eképpen fordította a Smaragdtábla sorait. Ez a hermetikai alapelv új értelmezést nyert számomra Godfrey Reggio alkotását csodálva. 

Azonban a 'varázslat' korántsem csodálatra méltó végső formáját tekintve. Isteni szintre emelkedik a néző a film erejéig. Személy szerint teljesen távoli lénynek éreztem magam a képkockák hatására. Látogatást tettem a Föld nevű bolygón és elborzadtam az azt benépesítő civilizáció láttán. Nos, ilyen szavakkal akár a nyolcvanas években is megírhattam volna, milyen mély benyomással volt rám Rob Ficke operatőri munkája és a Philip Glass komponálta harmóniák. Renkívül erős atmoszférája pillanatok alatt beszippant. 1982 óta eltelt némi idő, napjaink emberét mégis láncra veri a konzumerista gépezet. Ma is ugyanolyan aktuális képet fest rólunk.

A hopi nyelv külön szóval illette azt az érzést, tudatállapotot, amely jobbért kiált. Az őrült, kizökkent életvitelünk így vált eggyé a koyaanisqatsi fogalmával. Amíg én ámulok az archaikus kultúra bölcsességén, ahogyan diagnosztizálta a mi lelkünkben is felmerülő vágyat és vádakat, Te  gondolkodj el egy apróságon. Ez az amerikai nép készített egy skatulyát, elnevezte az epidémiát. Tovább azonban nem jutott. Mi sem jutottunk tovább egy frappáns címnél.

A kezdő felvételeken barlangrajzokat láthatunk, közvetlenül ezután egy rakéta hagyja el a földfelszínt. Emberi önreflekciók, képek az általunk érzékelt világról, és a fejlődés formáiról. Tömören ennyiben összefoglalható a kultikus alkotás.

Ahogyan mi elrugaszkodunk a korábbi látószögünktől egy másfél órára, sok minden átértékelődik bennünk. A különleges zene kézenfogva vezet minket, míg a narrátor, vagy bármely kimondott szó hiánya szabadságot biztosít. A mű mégis ránk erőlteti saját perspektíváját. Ez nem egy rossz dolog, hiszen mi erre az időre levetjük az individuum korlátait. Milyen következtetéssel jár ez?

A film végén ismét szembesültem azzal, hogy egy tökéletlen testbe zárva, csak korlátoltan érzékelem a mindennapi eseményeket. A rálátásom a társadalom egészére odavész egy szempillantás alatt. A zuhanás - mert ehhez hasonlítható leginkább - egy percre megnyomorított; a cím, a szó, a fogalom pedig pár napig még kísértett. Nem vagyok többé deitás, mi több, sosem voltam az. Egy kizökkent világ terméke vagyok én magam is.

A hermetika szerint ha megértjük az alsóbb szintek működését, a felettünk lévő rétegekre is rálátásunk van. A fejlődés elengedhetetlen a természet számára, intelligens lényként pedig a megkérdőjelezés is szerves része az életünknek. Elragadtattam a következő szellemi szféráig, és egy új szemléletmóddal gazdagodtam. Ez az "egy varázslata" a humanista világban.

Még egy érdekes megvilágításhoz vezetett a Koyaanisqatsi. A zenei tételeket hamarabb ismertem a kedvenc Zack Snyder  filmemből. A 2009-es Watchmen Philip Glass műveit használja Dr. Manhattan bemutatásához. A karaktert most értettem meg igazán, főcímével együtt. Hasonló dolgokon ment keresztül, mint amit a néző átél a társadalom 'eredményeit' szemlélve.

Amennyiben nem félsz  kilépni hús-vér formádból, és nyitott vagy az új, kozmikus gondolatokra, nagyszerű bevezetés lehet a Koyaanisqatsi. Kortalan reprezentatív értékekkel bír, mégsem olyan robosztus, hogy paradigmaváltásba taszítsa a nézőt. Csak ajánlani tudom annak, aki felkészül rá, hogy az utazás végén vissza is kell térnie közénk.

Mennyi szenvedést visel el a lelkünk? Meddig vagyunk képesek elmenni, ha egy rögeszme vezet minket? Hogyan akadályozzuk meg, hogy torzuljon a boldogságról alkotott képünk? És végezetül, mennyi szenvedést visel el a lelkünk, mialatt a golgotán haladva mások lelkét is megnyomorítjuk?

Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben Jeff Noon sorait olvasva, amikor 'egy fiú tollat tett a szájába'. Bár a főhős számára ez egy elvont világ, a Vurt kapuit nyitja meg, az olvasónak könnyedén torkán akad ez az utazás. Minél mélyebbre merülünk a kaotikus disztópában, annál messzebb kerülünk az egyértelmű válaszoktól.

Kimondom, a könyv kifinomult, pedig egyáltalán nem ez az első jelző, ami eszünkbe jut róla. Az író nem próbál szépirodalmi magaslatokra törni, pusztán a mesterkélten profán kis világát tárja elénk életszerűen. Egyedülálló stílust teremt, hangszerként szólaltatja meg az emberi elme elfojtott indulatait és érzelmeit. Meghasonlott szívünk bugyraiba hatol, amíg nem marad belőlünk más, csak egy felismerhetetlen péppé vert húskupac a fétisek oltárán. Nyers, szókimondó gondolatok, és feszült párbeszédek által ismerjük meg a karaktereket. A rideg, urbánus közeget képeskönyv-szerűen tárja elénk. Viszonylag kevés tájleírást alkalmaz, mégis, mintha már jártunk volna az üvegtörmelékes utcákon, és már láttuk volna a kutyaürülékkel festett sikátorokat. A kiberpunk stíluselemek mélyen beleivódtak az elmúlt évtizedek popkultúrájába. Így egyszerű címszavak felsorolásával is könnyedén festünk szürrealista panorámát magunk elé. Vágáns, obszcén univerzumában otthonosan mozog az olvasó. 

Szereplői tengődő, hétköznapi fiatalok, akik nem tudtak kitörni a nyomorból, és képtelenek voltak megbirkózni a lelki terhekkel. A hamis gyönyörök világába menekülnek vigaszért, züllött életük egyetlen motivációja, hogy ne kelljen józanul szembeszállniuk a saját démonaikkal.

Itt ismerjük meg Firkát, aki kivételt képez hedonista társai közt. Kétségbeesetten próbál visszajutni az egyik legveszélyesebb kéjdimenzióba, hogy megmentse az egyetlen, számára fontos személyt. Megszállottsága eleinte tiszta motivációnak tűnik egy ilyen bűnös és romlott világban. Az ő történetét halljuk, és általa ismerjük meg lelki megpróbáltatásainak színhelyét. Szimpatizálunk az édeskés múlt rögeszméjét üldöző fiúval. Idővel mégis látjuk, milyen áldozatokhoz vezet az ő belső békéje. 

A legtöbb mellékszereplőre nem jut elég idő Firka antagonisztikus erkölcsi konfrontációja mellett. Egy társa viszont meglepően emberi nek bizonyul. Bogár karaktere kemény, egyszerű szerepet tölt be a banda életében, később viszont rokonszenves és rétegelt társként ismerjük meg. Mély személyiségének mellékszálként virágzó bemutatását élveztem legjobban az egész könyvben.

Kegyetlen taktusokban lüktet előre a történet. Huszonnégy és egy időtlen nap leforgása alatt, hiperrealista nyomoron, mesés elemeken és metavilágokon át jutunk el a végkifejletig. Szerethető történet a huszonegyedik századi társadalomnak. Azon generációnak, amelyik önnön tökéletlenségében dagonyázva mutat középső ujjat. Egy izgalmas játszótér, meghasonlott lelkünk éles tükörszilánkjai várnak minket odaát.

Egy izgalmas, de korántsem tökéletes játszótér. Mint minden műalkotás, valójában a Vurt is készítőjének intim szférája. Ez mindig így volt. Az is gyakori, hogy a művészt egy másik szellemi termék inspirál. Jeff Noon első könyve így sokat merít életének meghatározó kulturális-, és média élményeiből. Hiányos információknál az olvasókra hagyja a környezet leírását, a mellékszereplők külső és belső jellemzését, valamint az allúziók kiemelését. Nagyon sok ilyen eset van. Bár a párbeszédek életszerűen vannak megírva, és ez interperszonális élményt nyújt az olvasás során, minden más részletet stilizált homály fed. A maga módján ez is élvezhető. Ahhoz hasonlít, amikor valaki külső érzékelése egy tudatmódosító szer hatására tompul, és a valós világnak csak egy groteszk leképezését éli meg. Ez hiteles bemutatása lehet annak, amin a szereplők keresztülmennek, mégis frusztrálóvá válik, ha egyazon térben több jelentős esemény és több fontos karakter is megjelenik. Ha az életed és környezeted egy zagyva kulturális egyveleg, azt csak csapongón és hiányosan tudod bemutatni, megfoghatatlan marad.

A regény csak annyira lesz kiberpunk, erőszakos, vagy éppen blaszfém, amennyire mi, az olvasók szeretnénk hogy az legyen. Egy kedves ismerősöm ajánlására olvastam el, és számomra egy inspiráló élmény volt. A szabadossága kreativitásra ösztönöz, ám valahol mélyen azt vártam, hogy túlmutasson a már jól ismert kiperunk kliséken. Ha szereted a nyers és vizuális történeteket, amik nem félnek a tabu témáktól, Jeff Noon Vurtjában nem fogsz csalódni.

Hová tart felgyorsult, érzéketlen világunk? Hol van az individuum helye a társadalomban? Milyen is ez a társadalom, és mi a célja az életnek? - retorikai kérdések, mégis találunk rájuk választ, attól függően, éppen hová helyez minket az önképünk. Sokan keresik az élet értelmét. Sokan rátalálnak egy filozófiai irányzatra, esetleg alkotnak egyet, hogy jobban érezzék magukat... Mások pedig rá sem hederítenek.

Erről a tragikus ideológiai útról szól mai sorozatunk, ahol a két főhős, Rick és Morty kalandjait követhetjük nyomon párhuzamos világokon és földöntúli tanmeséken keresztül. Ki ne szeretné a földhöz ragadt fantáziánkon túlszárnyaló utópiákat? Az elmúlt évek legfelkapottabb tudományos fantasztikuma mégsem emiatt kapott annyi figyelmet a popkultúrában. A zseniális fricska ott kezdődik, hogy ezt a fantazmát nem kis mennyiségben keveri Dan Harmon és Justin Roiland a nyers hiperrealizmussal. Ez az az adalék, ami sokakat visszatartott a sorozattól. Rengeteg modern lélektani lehetőséget rejt, de kemény valójában ábrázolja az életet. Nekem is sok lelkierő, és pár év kellett ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem a történetet.

Rick visszatér lányához és unokáihoz, hogy ismét a család részét alkossa. Beth férje, Jerry nem látja szívesen a nagyapát, aki a közös étkezéseken túl nemigen tölti be egy nagyszülő feladatkörét, és nem túl erényes. Fájdalmasan reális az út, ahogy a házaspár egymáshoz láncolta magát, és pszichológiai alapokon nyugszik az, hogy a gyermekeiket okolják a saját tönkretett életükért. Summer és Morty nem egy tökéletes családmodellben élik kertvárosi mindennapjaikat. Magukon viselik a Z generáció jegyeit. Ide érkezik Rick Sanchez, akit lánya alig látott az élete során. Beth belekapaszkodva az idill eszményképébe szeretne javítani az életén. Meg szeretné teremteni azt a családot és apafigurát, amelyben sosem volt része. Mindeközben az idealizált jellem ahelyett, hogy a család részévé válna, inkább magával hozza a saját világát és a szorongó Morty elé tár egy szélesebb, visszataszítóbb univerzumot.

Zseniálisan megírt párbeszédek és nyers humor jellemzi a sorozatot. Két disznóvicc között békésen megfér egy jól elhelyezett kulturális utalás. Számtalan gunyoros referenciával él meglévő filmekre, tudományos elméletekre, és történelmi eseményekre. Egyszerre szórakoztakoztató és mély a szereplők közti dinamika. Epizodikus felépítésű, így egy-egy rész mindig másra fókuszál. Csak idővel tudunk meg fontosabb részleteket a karakterek múltjáról, valódi motivációjáról, de így bármikor probléma nélkül bekapcsolódhatunk a történetbe.

Ha az embernek van elég szellemi energiája ahhoz, hogy az alpári, nyers, erőszakos, véres és alpári réteget lefejtse, igazán jól fog szórakozni. (Nem véletlenül használtam kétszer az alpári jelzőt.) Mi több, a közönség nagy százalékának talán ez a stílus önmagában is elég a kikapcsolódáshoz. Én jobban élveztem a történetek valója mögött megbúvó filozófiai mélységet.

A sorozat a kozmikus horror elemeiből táplálkozik, mindeközben persze ki is figurázza azokat. A kozmikus horror tétele szerint az emberi lét nem szignifikáns része az univerzumnak, jelentéktelen elemek vagyunk az ismeretlen veszélyektől burjánzó világban. Nem meglepő hát, hogy a szereplők ateisták. Kritika is éri a vallások tagjait önámító hitükért, a vallásokat magukat pedig a híveik kihasználásáért. Rick tragikus egzisztencialista hősként éli mindennapjait. Az útját kereső, naiv unokájával együtt élik meg a modern, gondolkodó ember küzdelmeit az örökös hiábavalósággal. Gúny tárgyává válnak azok, akik keresik a céljukat, vagy már meg is találták. Ezek lehetnek mesterséges kreálmányok, akik végül lekicsinylik az egyetlen feladatot, mely életre hívta Őket; és lehetnek a szereplők motiváció nélküli manifesztumai. Bizonytalanul görgetik maguk előtt Sziszüphosz szikladarabját. 

Egyedül a saját intelligenciájában bízva Rick mindennek ad egy tudományos magyarázatot, hogy megnyugtassa az öntudatát, de mégsem lesz boldogabb. Ezzel egy homályos, rapszodikus racionalitásba ringatja magát. A három évad alatt látjuk, hogy mégis vannak belső konfliktusai, amit alkoholizmusba fojt. Az univerzum legokosabb embere így a nihilizmus iskolapéldájává válik. Az életben lefektetett alaptételeknek, normáknak, és értékeknek nincs valódi értelme. A világon önmagán kívül senki másra nem számíthat, és a jelenlegi rendszer elítélésén túl sem lát fényesebb jövőt. 

Mi a megoldás az emberi lét rideg degradálására? "Don't think about it" - ne gondolj rá, mondja Ő. Ezek szerint nem is szükséges feltennünk a kérdést, megoldást keresve. Még azelőtt meghúzzuk a laposüveget, minthogy felmerülne egy mélyenszántó aforizma. A hedonista nagyapa szellemi hagyatéka a carpe diem, az eljövendő tagadása és a mulandó élvezetek keresése.

A nézők számára ideológiai konfliktusként vetített problémakör, az emberi lét abszurditása, meg sem hatja a főbb karaktereket. Vagy nem elég értelmesek ahhoz, hogy átlássák az egész képet, vagy a felfogóképességüket használva úgy döntenek, nem foglalkoznak vele. Mi eldönthetjük, miként szeretnénk látni ezt a sorozatot, ha a saját létezésünk még túl nagy falat volna. Rick és Morty a társadalmunkra reflektál a maga fájdalmas módján. Személy szerint nagyon várom a negyedik évad folytatását, remélve, hogy tud még újat mutani, és kicsivel több energiát fordít majd a filozófiára.

A hírek szerint május 3-án érkeznek a Rick and Morty új részei.

“Magamból magamba menekülök.”

Mondta a kedvesem azon az éjszakán, amikor megismertem. Beleszerettem, de sokáig nem értettem ezeket a szavakat. A szívem még most is elnehezedik, ha eszembe jut a szerelmünk. Amikor átéreztem a fenti gondolat mélységét, már késő volt. Egy Philip K. Dick regényt olvastam épp. Akkor magamat is azon kaptam, hogy menekülök. 

A halál útvesztője egy sárgában és rózsaszínben pompázó, puha kötésű sci-fi. A szerző nevét ismerve ígéretes, mások csupán egy zöld pulóveres, ingerült arcú férfit látnak a borítón. Az illusztráció azt az érzést kelti bennünk, mintha mi veszélyeztetnénk a karaktert. Valójában Ő fenyegeti a jó ízlésünket; azt hisszük, ponyvára akadtunk.

A megfigyelés nem áll olyan távol a valóságtól, a sokkoló cím és a hatásvadász előlap ezt szeretné elhitetni velünk. Az utolsó percekben  kimondott igazság azonban darabokra zúzza az ember világképét. Nem fogom leleplezni a kegyetlen konklúziót. A könyv legnagyobb értéke ez a meglepő átmenet. Mintha az író mindent elkövetne, hogy komolytalanul vegyük, mialatt fokozatosan építi fel bennünk az egzisztenciális szorongást. A zsáner felszínes elemeitől jutunk el a rendkívül valóságos felismerésig.

Szereplői változásra vágynak, és egy szerencsés beavatkozás által meg is kapják ezt. Egy új bolygóra küldik őket, ahol minden elő van készítve; látszólag csak az érkezésüket várták. Boldogok, hogy hátra hagyhatják a korábbi életüket és munkáikat, a tiszta küldetéstudat vesz rajtuk erőt. A probléma viszont a landolás után nyilvánvalóvá válik. Senki sem tudja, hogy mi a feladata. A karakterek különböző háttérből érkeznek, más-más elvárásokkal. Csupán egyetlen közös vonásuk van, mindegyikük sérült. Régi traumákat hordoznak, magatartásbeli problémáik vannak, vagy gyógyíthatatlanul boldogtalanok. Nincs nagyszabású cél, mely összefogná az eltérő, zavaros személyiségeket. Könnyen egymás ellen fordulnak, miközben próbálják megérteni, mi is történik velük. Válaszok hiányában a függőségeikhez fordulnak. 

Van, aki a fizikai örömök rabja, mások szeretnek hatalmat gyakorolni, és az istenhit sem  maradhat el. A szerző itt is egy remek vallást teremt az elesetteknek, kritizálva a keresztények dualizmusát. Mind függnek valamitől, ami reményt ad számukra, esetleg tompítja a fájdalmat. Legtöbbjük elismeri, hogy a szokása nem több egy coping mechanizmusnál. Ezek a történet legérzékenyebb pontjai. Lecsupaszítják az olvasót, aki magára ismer az emberi jellem repedéseiben. Végül egyedül maradunk az ismeretlen tájon egy újabb isteni közjátékra várva. A deus ex machina viszont mást jelent Dick világában. 

A környezet tele van meglepetésekkel a kolonizálók számára, de számunkra nem olyan váratlanok a leleplezések. Csupa olyan elem, amit bármely másik sci-fi kiadványában megtalálunk, erősítve a műfajjal szembeni előítéletet. A különböző személyes élmények leírása és a szubvertált narratív szálak teszik izgalmassá. A hely titkai, és a cím alapján várható haláleset nem hagy nyugodni. Keressük a logikát az eseményekben, ez tartja ott a figyelmünket a záró gondolatig, ami az utolsó percben gúnyt űz a logikánkból.

Miért olvasunk neonos árnyalatú meséket robotokról és idegen bolygókról? Tudjuk, hogy nem egy Kozmosz Fantasztikus Könyvben találunk feleletet a nagy kérdésekre. Történeteket írunk és hallgatunk, hogy elviselhetőbbé tegyük a hétköznapokat. Mi teremtjük Istent, aki így a mi arcunkat viseli. Rövid szavatosságú válaszokat kreálunk csupán azért, hogy a szemünk láttára dőljenek romba. A ponyvaregény és a templomi oltár ugyanúgy feledésbe merül. Reménykedhetünk, hogy nem így van, és a hitrendszereink felülmúlják az emberi képzelőerőt. Az író, Philip K. Dick szerint azonban a remény is puszta fabrikáció.

Ezt a kedvesem is tudta. Valahol mélyen mind tudjuk, de szeretnénk elfelejteni. Kevesen fogadják el, hogy a valóság nem több egy szubjektív képeskönyvnél. Az élet lelkek útvesztője, ahol a halál feloldozást jelent. Persze nem mindenkinek. 

Magamból magamba menekülök. Ezt tudatosan teszem, és minden egyes alkalommal, amikor egy ciklus véget ér, új valóságot teremtek. Egy jobb valóságot. Minden kör bezárul, de ebben az alapigazságban békét is találhatunk. Hamis reményt formálhatok, hogy egy napon még találkozom az első kedvesemmel és egy közös valóságot teremtünk majd.