Sam Wilberry első regényében megismerhettünk két fiút, akik egymásban keresték a megváltást. A Rush egy toxikus kapcsolat két oldalába engedett felszínes betekintést, amelyben a felek önmaguk elől menekültek az érzékek csalóka világába. A történet felkavaró záró sorai után most a második, egyben befejező kötetet vehetjük kézbe. Mit várhatunk a Flash-től? Természetesen - vagy sajnos - nem azt, amit a “heroin flash” nyújthatna. Vajon Alex és Ábel egészségtelen viszonya tartogat még meglepetést?

Az első kötet izgalmas fordulatot vesz az utolsó száz-százötven oldalon. A sok önigazoló monológ után realizmust csepegtet az olvasóba, miközben mindkét karakter kifordul egy kissé önmagából - pontosabban szólva kimutatja, milyen mélyre képes süllyedni a saját illúzióiban. Az idilli képeket és helyszíneket persze akkor sem mellőzte a szerző, de Alex megrázó tette a végén még ezt is ellenpontozza. Azt sejttette az olvasóval, hogy van még mit mondania a két léleknek.

A Rush számtalan hasonlat és belső gyötrődés által bemutatta, milyen az a kapcsolat, ahol nem alakul ki megfelelő kommunikáció a két fél között. Nagy szerepet játszott Alex karakterénél a drog, a heroinfüggőségnél viszont hitelesebben mutatta be a toxikus szerelmi viszonyt a szerző. A legnagyobb kérdés, amit Sam Wilberry könyve felvetett, az szeretet valódi jelentése volt. Ábel érzelmei alapján a szerelem képlete akár a C21H23NO5 is lehetne. Nem látunk túl sok különbséget két fiú endorfin iránti rajongása között. Hogyan bontogatja ezt tovább a befejező kötet?

A Flash változtat az előző regény szerkezetén. Korábban két fiú gondolatait felváltva olvashattuk, minden hangnemváltást az elbeszélő nevével és egy kis ikonnal jelezve. Túlnyomórészt a gyászoló függő monológjait hallgattuk. Először alig tudtunk meg valamit a finom lelkű festőről. Belső világa éppen annyira volt kidolgozva, hogy szembeállíthassuk azzal a káosszal, amit Alex él át nap mint nap. Ezúttal szinte végig Ábel fejében időzünk. Őt követjük nyomon, ahogyan próbálja feldolgozni kedvese többszörös árulását, újraépíteni saját identitását a teljes önfeláldozás után. Amikor Alex ismét belép a történetbe, az ő gondolatait egy eltérő betűtípussal különbözteti meg a könyv. Az egyszerűbb és egyoldalú történetvezetés lehetővé teszi, hogy több igazi párbeszédet olvassunk. Igaz, Ábel interpretációjában, az első kötet kommunikációs problémáin ez mégis javít.

Az író most sok időt szán az érzékeny művészre. Miután szerelme többször is elhagyta, nehezen tudott visszatérni önmagához. Múltjáról most sem tudunk meg sokat, de emberibbé teszi, hogy most őt látjuk az érzelmi hullámvölgyben. Ábel a saját függőségeként utal Alexre. Minden megnyilvánulásával tovább erősíti a felvetést, miszerint a romantikus vonzalom nem áll távol a heroin-láztól. A lélektani mélység most is hiányzik, cserébe új szereplők, kihívások veszik körbe. Tapasztalatai során a jelleme megedződik, és a gyengédsége is árnyaltabbá válik. A remény visszanyerésében egy kedves karakter segít neki, aki a könyv legkellemesebb meglepetése.

Egy jólelkű embert ismerhetünk meg, aki néhol puszta eszköz a cselekmény előmozdításában, néha pedig érző lény. Soma ismét megtanítja élni Ábelt. Romantikus regény révén a fiú szerepe kiszámítható, Wilberry ennek ellenére élvezhetővé teszi a vele töltött perceket. Az viszont nem segít átértékelni az első kötet nárcisztikus-empata kapcsolatát, ha bemutatnak egy egészséges embert, akivel még kevesebb kémiája van Ábelnek. Mindez nem számít, mert a megtört heroinista ismét megkísérti a főszereplőt. Ezúttal bízhatunk Alexben?

A csapongó és hosszú monológok után most egy csendben szenvedő fiúként ábrázolja őt az író. Ebben a kötetben ő lesz a vágyakozás tárgya, ami mellett a heroinfüggőség is eltörpül. Önmarcangolása, lelki fájdalmai homályosak maradnak. A Flash klausztrofób, nyomasztó pillanatai után - melyek szerintem a legjobbak voltak az egész könyvben - itt nem látunk annyi mindent. Pedig volna min lamentálnia.

Már nem csupán a múlt démonai üldözik, jelene is fenyegetővé vált. A gyász mellett most az érzelmi és fizikai abúzus emlékét is fel kell dolgoznia, mialatt a lejövő csak felerősíti a pokoli benyomásokat. A szerző finoman építi a feszültséget a pontig, ahol Alex újra képes megnyílni, de csak egy-egy bekezdést kapnak ezek a gondolatok. Mivel a megrendítő sorok minimális helyet kapnak, egész kellemes hangulata van a regénynek.

Kíváncsi voltam, mennyit változott első könyve óta az író stílusa. Megnyugtatóan szürke napokról olvashatunk, még Ábel viharos lelkivilága ellenére is. Ez részben a művész melankóliája, részben a képeslapszerű környezet hatása. Kétdimenziós budapesti utcák és kávézók szolgáltatják a hátteret egy olyan ember portréjához, akire látszólag nem hat a valódi élet súlya. Minden finoman és egyszerűen történik Ábel életében - még a felkavaró dolgok is.

Sam Wilberry szereti érzéki benyomásokkal kiegészíteni az egyébként egyhangú eseményeket. A tapasztalható örömök jobban is illenek a nagyvárosi csendéletbe, mint a számtalan hasonlat kezelőpanelekről és cipzárokról. Bár továbbra is fontosak számára a metaforák, itt a zenei allúziók, illatok, ételek, testi érintések segítenek valóságosabbá tenni a történetet. Még mindig hiányoznak az érzékletes leírások, pedig a mocskos drogtanyától az őszből télbe kúszó Balatonig sok hangulattal játszhatna az író.

Egy heroinról lejövő szerelmi történet hús-vér realizmust igényel. Sajnos Alex gyötrelmei veszítenek a komolyságukból, éppen most, amikor sokkal több lehetőség rejlett a cselekményben. Egy dolog azonban végre látható. Ábel áldozatait kisebb konfliktusok kísérik. Még így is megkap minden támogatást, de végre igazi áldozatnak tűnnek, kellő fájdalommal.

Vajon le lehet-e zárni a legerősebb szerelmet?

Olvashatjuk a Flash hátoldalán. Ez a kérdés maradjon megválaszolatlan, Ábel idealizmusa azonban határtalan. A regény nem tartogat annyi meglepetést, de ismét szembesít, milyen messzire vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. Csalódott vagyok, amiért Wilberry éppen a legfontosabb pillanatban engedi el végleg a karakterei kezét. Alex és Ábel döntéseinek igazi ára csak a záró sorok után következne. Kapcsolatuk végső üzenete éppen ezért megkérdőjelezhető. Soha nem találkoznak a realizmussal, nincsenek kidolgozott, életszerű konfliktusok.

A Flash egy kicsit szürkés, de összességében idilli világot mutat be, ahol minden lélek egy szubjektív burokban él. A függőség valóban mindent visz, legyen ez egy ember az életünkben, vagy bármily narkotikum. Szerethető olvasmány a két elveszett fiú románca, ha felkészülsz, hogy a könyvön túl az érzékek és vágyak valódi árat követelnek.