Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unis.

/Hermész Triszmegisztosz/

Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát - Hamvas Béla eképpen fordította a Smaragdtábla sorait. Ez a hermetikai alapelv új értelmezést nyert számomra Godfrey Reggio alkotását csodálva. 

Azonban a 'varázslat' korántsem csodálatra méltó végső formáját tekintve. Isteni szintre emelkedik a néző a film erejéig. Személy szerint teljesen távoli lénynek éreztem magam a képkockák hatására. Látogatást tettem a Föld nevű bolygón és elborzadtam az azt benépesítő civilizáció láttán. Nos, ilyen szavakkal akár a nyolcvanas években is megírhattam volna, milyen mély benyomással volt rám Rob Ficke operatőri munkája és a Philip Glass komponálta harmóniák. Renkívül erős atmoszférája pillanatok alatt beszippant. 1982 óta eltelt némi idő, napjaink emberét mégis láncra veri a konzumerista gépezet. Ma is ugyanolyan aktuális képet fest rólunk.

A hopi nyelv külön szóval illette azt az érzést, tudatállapotot, amely jobbért kiált. Az őrült, kizökkent életvitelünk így vált eggyé a koyaanisqatsi fogalmával. Amíg én ámulok az archaikus kultúra bölcsességén, ahogyan diagnosztizálta a mi lelkünkben is felmerülő vágyat és vádakat, Te  gondolkodj el egy apróságon. Ez az amerikai nép készített egy skatulyát, elnevezte az epidémiát. Tovább azonban nem jutott. Mi sem jutottunk tovább egy frappáns címnél.

A kezdő felvételeken barlangrajzokat láthatunk, közvetlenül ezután egy rakéta hagyja el a földfelszínt. Emberi önreflekciók, képek az általunk érzékelt világról, és a fejlődés formáiról. Tömören ennyiben összefoglalható a kultikus alkotás.

Ahogyan mi elrugaszkodunk a korábbi látószögünktől egy másfél órára, sok minden átértékelődik bennünk. A különleges zene kézenfogva vezet minket, míg a narrátor, vagy bármely kimondott szó hiánya szabadságot biztosít. A mű mégis ránk erőlteti saját perspektíváját. Ez nem egy rossz dolog, hiszen mi erre az időre levetjük az individuum korlátait. Milyen következtetéssel jár ez?

A film végén ismét szembesültem azzal, hogy egy tökéletlen testbe zárva, csak korlátoltan érzékelem a mindennapi eseményeket. A rálátásom a társadalom egészére odavész egy szempillantás alatt. A zuhanás - mert ehhez hasonlítható leginkább - egy percre megnyomorított; a cím, a szó, a fogalom pedig pár napig még kísértett. Nem vagyok többé deitás, mi több, sosem voltam az. Egy kizökkent világ terméke vagyok én magam is.

A hermetika szerint ha megértjük az alsóbb szintek működését, a felettünk lévő rétegekre is rálátásunk van. A fejlődés elengedhetetlen a természet számára, intelligens lényként pedig a megkérdőjelezés is szerves része az életünknek. Elragadtattam a következő szellemi szféráig, és egy új szemléletmóddal gazdagodtam. Ez az "egy varázslata" a humanista világban.

Még egy érdekes megvilágításhoz vezetett a Koyaanisqatsi. A zenei tételeket hamarabb ismertem a kedvenc Zack Snyder  filmemből. A 2009-es Watchmen Philip Glass műveit használja Dr. Manhattan bemutatásához. A karaktert most értettem meg igazán, főcímével együtt. Hasonló dolgokon ment keresztül, mint amit a néző átél a társadalom 'eredményeit' szemlélve.

Amennyiben nem félsz  kilépni hús-vér formádból, és nyitott vagy az új, kozmikus gondolatokra, nagyszerű bevezetés lehet a Koyaanisqatsi. Kortalan reprezentatív értékekkel bír, mégsem olyan robosztus, hogy paradigmaváltásba taszítsa a nézőt. Csak ajánlani tudom annak, aki felkészül rá, hogy az utazás végén vissza is kell térnie közénk.