Máté úgy dönt, hogy nem megy el a szüleivel nyaralni, és egyedül marad Budapesten. Az ő tengődő napjairól szól Laboda Kornél első regénye  - 16 éven felülieknek. Ma már a TilosazÁ szinte alig ad ki könyvet ilyen magas korhatárral. Több olvasói értékelésbe is belenéztem, és sokan nem tudtak azonosulni a szerző csapongásaival.

Bár még valóban nem érzem  kiforrottnak a könyveit, ez a csapongás szerintem Laboda Kornél sajátos stílusa. A nyers, kísérletező hangnem és a pszichedelikus belső monológok pedig tökéletesen illenek Budapesthez. Legalábbis ahhoz a zajos, még csábító nagyvároshoz, amit egy 17 éves fiú láthat benne. A történet egy egyedül eltöltött nyarat mesél el a főszereplő szemszögéből. Nincs szükség ennél komplexebb keretre egy fülledt, nagyvárosi fejlődésregényhez.

Máté kicsit alteres, idealista, és épp csak felfedezi a szexualitását. Nagyszerűen illik Laboda ezernyi kitérővel játszó narratívája ehhez, hiszen egy kamaszról beszélünk, aki próbálja megérteni a világot, az elvont ideológiákat, és igyekszik elhelyezni bennük önmagát. Egy kamasz intim élményeiről nem lehet abszolút igazságokban, túl kimérten beszélni. Így elveszítené az eredeti varázsát; azt, amit mi is megéltünk, ha magunkra maradtunk egy üres szobában, vagy egy idegen, túlságosan is tágas városban. A szerző tudja ezt, és szabadjára engedi a fantáziáját.

Kifejezetten jól írja le azt a szorongató érzést, amikor egy romantizált szituáció hirtelen valósággá válik, és egy éles váltással ránk nehezedik a környezetünk minden realizmusával. Nyomasztó felismerni, hogy az izgalmas díszletnek tűnő formák körülöttönk valódiak, valódi felelősséggel.

Bár korántsem tökéletes, ezt egy első regénytől nem is várhatjuk el. Az egyetlen problémám, hogy Laboda a könyv utolsó negyedében alárendeli magát a konvencióknak. A befejezésre elveszti színeit a történet. Nem Máté felismerései, vagy az ezzel járó értékveszteségek miatt. A szerző egy tipikus ifjúsági regénnyé akarja átformálni az addig szabadon folyó benyomások áradatát, és nem kezd semmit a korábban feldobott merész koncepciókkal.

Milyen érzés túlnőni egy addig elválaszthatlannak hitt barátságon? Mi teremtjük a saját világunk határait? Meg fogjuk érteni valaha a szüleink nyilvánvaló, de eltitkolt traumáit? Tényleg komolyan gondolják a dogmatikát a vallási vezetők?

Tudom, hogy ilyen kérdésekre nem kaphatunk egyértelmű válaszokat, de sajnálom, hogy a főszereplő a nyár végén egyszerűen belesimul az őt fogadó hétköznapiságba. Ettől függetlenül a könyvet élvezni fogják azok, akik már felismerték, milyen gyönyörű a saját szendergő városuk felülnézetből, és akik emlékezni szeretnének, milyen volt a mindenség kapujában toporogni.