Pálfalusi Zsolt megírta a doktori disszertációját, majd feltette a kérdést, amit annyian megfogalmaznak az egyetem befejezésekor: mi lesz ezután?

Ez az ELTE félemeleti kávézójában lógó kérdőjel a regény kiindulópontja. A szerző innen egy szerteágazó utazásra indul, vagy inkább botorkál. Visszatekint a múltjára, mazsolázik a szociális élményeiből, és sötét jövőt jósol. Hogy ez a fikcióban kicsúcsosodó, de valós veszteségekben és filozófiai megállapításokban dagonyázó történet mit tanít az életről, az olvasónak kell eldöntenie.

Ha ismerjük a szerzőt, tudjuk róla, hogy első generációs értelmiségi, és az élete számtalan ponton megegyezik a regény elbeszélőjével. Ő maga a főszereplő, aki szintén megírta a doktori disszertációját megegyező címmel és témával, később pedig tanított az egyetemen, a rendhagyó esztétika órákról nem is beszélve. Viszont ha valaki tényleg hallotta beszélni, sejtheti, hogy a szerző utálná az első generációs értelmiségi címkét. Túl közönséges hozzá.

Pálfalusi Zsolt - fiktív és igazi egyaránt - filozófiából doktorált, és hosszú utat tett meg, hogy Husserl fenomenológiájával foglalkozhasson. Időközben ráragadt a lovász filozófus szerepe. Ez csak az övé. Sokkal tragikusabb az előző címkénél, és talán épp emiatt élvezhető - nekünk és a szenvedő alanynak egyaránt. A lovász filozófus szerepe beárnyékolja ezt a hosszúra nyúlt autofikciót.

“Hirtelen fölfogtam, minden tragédia volt. Minden, ami eddig a percig történt.” - Írja Pálfalusi már a 13. oldalon, miközben a körmét a Felelőtlen fenomén borítójával tisztogatja. Tehát minden, ami ahhoz vezetett, hogy egy vidéki lovászfiú a transzcendentális egó meghatározásának problémájával foglalkozzon, leírható egyetlen szóval: tragédia. Ezen a ponton még semmit sem tudunk az elbeszélő múltjáról, de már számtalan kitérő utal a következő tíz év szenvedéstörténetére.

Megválthatja ma a világot egy filozófus? Pálfalusi szerint nem lehet úgy filozófiai disszertációt írni, hogy ne akarnánk megváltani a világot. Ezután szembesít minket az eleve elrendelt bukással. Csupán a küldetéstudat marad, ami a pesti kocsmák háromszögében ugyanolyan terméketlen lesz, mint a könyv sötétebb fejezeteiben. 

Kibontakozik a tragédia

Megpróbálja teljesen elfelejteni a gyerekkorát. Szeretne kilépni a lovász filozófus szerepéből, de éppen ez katalizálja a regény cselekményét. Hiába küzd a magyar nyomorral, ha ez a nyomor barázdálta fel a primordiális szféráját. Pálfalusi a regény által dolgozza fel az egyetem előtti éveket. Mesél katonaságról, állami gondozásról, gyári robotról, és a dögkútról. A dögkútról, ahová a kedvenc lovát vontatja a traktoros. Ezek a realista történetek mély nyomot hagynak az olvasóban is. Megértjük, ez a férfi az egész életét az ölbő-pusztai dögkút pereméről figyeli.

Az egyetemi időszakban kúszik a fikció a valós benyomások közé. Itt válik eggyé Pálfalusi identitásával a lovász filozófus szerepe. Ekkor még a dolog komikus oldalát látjuk; a főszereplő mindenhonnan kilóg egy kicsit, de épp ez adja a báját. Megismerünk egy baráti társaságot, ahol az elbeszélő egója és a karakterek erős archetípusai tartják fenn a dinamikát. Jó feloldódni ebben a közegben, és bemutatkozik egy idealizált, sitcom-kompatibilis Pálfalusi Zsolt:

“...Inkább magam előtt tetszelgek, és nem nagyon törődök az emberek valós problémáival. Végül úgy általában elmondható rólam, hogy szimpatikus fickó vagyok, csak ne lennék ennyire beképzelt. Végül arra kérnek, ne bámuljam olyan feltűnően Olívia mellét, miközben hozzám beszélnek, mert ez is sértő másokra nézve.” (52. oldal)

A karakterek amellett, hogy előmozdítják a cselekményt a szerzői epochéból, mind kritikái  egy-egy modern társadalmi jelenségnek. Általuk a regény úgy is értelmezhető, mint egy véget nem érő kocsmai sztorizgatás az emberi kondícióról, amibe minden felkészülés nélkül csöppen az olvasó. Bár eleinte úgy tűnik, hogy a sok megosztó téma nincs hatással a baráti körre, idővel ez változik. A disszertáció befejezésével tanúi leszünk, hogyan tűnik el szépen lassan az elbeszélő mindennapjaiból a békesség.

Pálfalusi többször is pályát váltott, mielőtt felnőttként egyetemre ment volna, az élete pedig utána sem lett egyszerűbb. Új szerepeiben más-más rétegét ismerjük meg a gondolkodó ember nyomorának:

“Én a nagy magyar valóság egyik igazsága lettem. Kemény, szép és mégis borzasztóan szánalmas - igazsága.” - Írja a magára maradt lovász filozófus, akit továbbra is kísért a dögkút (219. oldal). Pár oldallal korábban adta át magát egy önsajnálkozó és gyászoló spirálnak, amiben a mágikus elemek fokozatosan elnyomják a realista percepciót. Ebből egyre több lesz a könyv előrehaladtával. A baráti társaság eközben széthullik, és a legtöbb új szereplő csupán egy-egy epizódra marad az elbeszélő mellett - az ő hibájából. Egyre magányosabb és reménytelenebb életet él a könyv meglepő befejezéséig.

Regény a regényben

Hiába bontottam le a cselekményt idő szerint, az író nem dolgozik ilyen egyszerűen. Az egész történet egy visszaemlékezés, ahol számtalan ismétlődő motívum folyik egymásba. Nem lehet eldönteni, honnan tekint vissza Pálfalusi. Valóban olyan, mintha egy időn kívüli kocsmában ülnénk a szerzővel. Olykor önmagának, olykor nekünk mesél veszteségről, szerelemről, és nyomorult emberekről - ebbe önmagát is beleértve.

Nagy szerepet kap a személyes benyomások leírásában a mágikus realizmus. A fantasztikus képek enyhítenek nyomasztó jeleneteken, de néhány izgalmas kivétellel szinte mind elnyújtott. Így veszti el a funkcióját a Marcell-féle Nagy Földrajzi és Történeti Meghatározó, és lesz erőltetett egy alapvetően kreatív ötlet: az alanyi szerző találkozása önmagával.

Az elbeszélő többször is megpróbál regényt írni a történet alatt. Listába szedi a fontos élményeket, és ez a lista megegyezik a könyv tartalmával. Az eltérő stíluselemek olykor azt is sugallják, hogy a 350 oldalas regény egy része maga a fiktív kézirat, amire olykor reflektálnak is a barátai. Ez azonban nem egyértelmű. A történetvezetést alárendeli a személyes asszociációknak, így sokat ugrál az időben.

Már az első oldalakon megtudjuk, hogy meghalt egy fontos barátja, és van egy kislány, akihez talán köze van az elbeszélőnek. A könyv harmadáig viszont alig merül fel a két téma. Bár úgy tűnhet, a szabadon csapongó történet és a megígért cselekményszálak vezetnek valahová, a záró fejezetek minden konklúziót és feloldozást mellőznek.

A fenomenológia szemszögéből még érthető is, ha a szerző tartózkodik az értékítélettől, amikor a személyes nyomorról ír. Ez azonban nem magyagyarázza meg a stílusváltásokat. Bármikor beszivároghat a hiperrealista leírások közé egy fantasztikus epizód, és ez ritkán autentikus. Hiába a filozófia és a színes referenciák, sokszor közönséges megállapításokra talál az olvasó, vagy olyan giccses mondatokra, amikben grandiózus ellentétek igyekeznek irodalmivá tenni a szöveget.

A legszebb kutyatemető

A címadó kutyatemető egy kontextus nélküli gondolatfoszlány az egyetemi évekből. Paszkál mondja félálomban egy részeg éjszaka, amin a barátai sokat szórakoznak. Paszkál képviseli az extremitást társai életében. Mindent kipróbál, mindent érezni akar, amit a materiális világ nyújthat az embernek. Izgalmas karakter, akinek az értelmetlen halála nyomot hagy a szerzőben.

A fiktív kutyatemető a nagyon is valóságos dögkúthoz hasonlóan egy lelki állapot allegóriája. Szó szerint alig egyszer szerepel a szövegben, de Paszkál emléke mindenkit kísért, és a veszteség miatt hullik szét a baráti társaság. Ő az első, aki arra kéri az elbeszélőt, hogy írjon. Írja meg a filozófia válaszát ‘úgy kábé mindenre.’

Nem csak Paszkál miatt szenved a filozófus az új életében. Reménytelenül beleszeret egy Fellini filmet idéző gyönyörű nőbe, aki kitünteti őt a baráti figyelmével. Az érzéki Olíviáról rengeteg szexista leírást olvashatunk, amíg Helgában a spártai anya kegyetlen szeretetét ismerjük fel. Mindkét nő bünteti a szerzőt valamilyen értelemben, amit a szerző perverz módon élvez. Ha egy feltétel nélkül gondoskodó karakter lép az életébe, a románcnak ő maga vet véget, hogy később könnyekkel tekintsen vissza az eldobott szerelem lehetőségére.

Szép, de szánalmas igazság

Amikor az elbeszélő azt mondja önmagáról, hogy egy ‘szép, de szánalmas igazság’, még dolgozik benne az alkohol és a gyász. A gondolat után kijózanodik, és eszébe jut a Paszkálnak tett ígéret: írni fog…mindenről. Hazamegy, a fürdőszobában maga elé szórja a legfájdalmasabb mementókat, majd elkezd gépelni.

“Végül ölemben a laptopommal ruhástul elaludtam a fürdőszoba kövén. Végül valamikor késő éjszaka ébredtem fel. Megnéztem, mit írtam addig. Pontosan két mondatig jutottam. Mi a szép? Oh, nem, semmit sem tudunk róla.” (220. oldal)

Pálfalusi Zsolt regénye intim benyomások, traumák, és emberi történetek csapongó gyűjteménye, ami nyíltan beszél a halálvágyról. Az egyik pillanatban próbáljuk megérteni, milyen lehet a dögkút szélén állni, a másikban megtudjuk a tutit a női-férfi kapcsolatokról, később pedig Woodoo, a kutya sírhelyét keressük a saját emlékeinkben. Ha eléggé figyeltünk, látjuk a kozmikus összefüggést néhány gyakorlati tényező között, vagy rácsodálkozunk pár váratlan fordulatra, amik egyáltalán nem segítenek tovább értelmezni A világ legszebb kutyatemetőjét.

Pálfalusi ül velünk szemben a kocsmában, és mi hagyjuk őt mesélni. Elmondja, hogy ő a lovász filozófus, akinek művészet és gyötrelem az élete. Ha valaki nem is ismerte a szerzőt, ezután tudni fogja, hogy imád szenvedni. A kérdés csupán az, mit adhat ez az olvasónak? 

“Saját magamat akartam felfrissíteni azzal, hogy esténként írogatok valamit, ami nem süketeknek és más egyéb kortárs filozófusoknak szól...Én sütöttem rá végül azt a billogot: regény.” (198. oldal)

Nagyon izgalmas, jól megírt képeket találunk a regénynek billogozott szövegáradatban. Ezek sokáig velünk maradnak; de ezzel egyidőben sok indokolatlan részletet is megismerünk és így nehezen áll össze egyetlen történetté a szöveg. Ez a mű sokkal inkább Pálfalusi Zsolt keresztjéről, a 21. századi magyar filozófus bizonytalan küldetéstudatáról szól - a szerepvállalás problémájáról.

Ezt a problémát tragédiával oldja fel a történet. Az ígéretes képek miatt remélem, hogy Pálfalusi tovább fogja keresni a választ, és túllép a ‘szánalmas igazságokon’. Minden képessége megvan ahhoz, hogy maradandót alkosson.