A régi társadalmi értékek felmorszolásával a fiatal felnőttek portréja is megváltozott. Egyre nehezebb megküzdenünk a kirekesztettség érzésével és a belső szörnyeinkkel. Hová vezetnek a feldolgozatlan traumák, és mire kényszerít a magány egy olyan században, amikor átlátunk az ideológiákon? Sam Wilberry regényében két elveszett fiú arcképét ismertem meg, akik darabokra törik a ránk maradt értékek egyik legszebbjét, a szerelmet.

A Rush Alex és Ábel történetét meséli el. Alex a kedvezőtlen családi háttér és egy szörnyű trauma hatására önkezűleg rombolja le az életét. Lemond a jövőjéről, a drogba menekül a valóság terhei elől. Napról napra mérgezi a testét a tudatmódosító nyújtotta boldogságért cserébe. Heroinfüggőként ez az illékony boldogság jelenti számára a világot. Tisztában van vele, hogy az anyag egy nem is oly távoli napon megöli őt, de megbékélt önként kiszabott végzetével. Jogos büntetésként tekint a halálra, mert egyedül ez fogja feloldani a mardosó, egyre növekvő bűntudatát. Alex menekül a múltja elől, amíg nem találkozik Ábellel. 

Ábel festő, akinek szintén megvannak a maga sérelmei, de ezek soha nem kerülnek túl komoly részletezésre. Jó ember, és rendkívül magányos. Mindkettejük élete megváltozik, amikor az érzékeny művész vonzódni kezd a megvetett drogoshoz. A függőnek jól esik, hogy valaki emberszámba veszi, így kezdetét veszi a viharos kapcsolatuk. 

Mondhatnám, hogy a könyv főszereplője Alex, mert a cselekményt elindító festő nem kap elég figyelmet a történet során. A budapesti románc valódi protagonistája viszont nem a sérült fiatalember, vagy a reménytelen szerelmes, hanem maga az endorfin. 

“Vajon mi jelenti Alex számára a szerelmet? Ábel vagy a heroin?”  

Olvashatjuk a kérdést a puha kötésű könyv hátoldalán. A választ keresve az író azt is megkérdezi, számunkra mit jelent a szerelem.

A regény belső monológok gyűjteménye, felváltva narrálja az eseményeket a két karakter. Amikor az intim tapasztalataikat olvassuk, önkéntelenül is a saját élményeinkhez hasonlítjuk azokat; a mi feladatunk leszűrni a mondanivalót a spirális öngyűlöletből és vágyakozásból.  Sajnos azonban a szereplők benyomásai nem elég mélyek vagy magukkal ragadóak. Sem a magányuk sem a szerelmük nem szippantja be az olvasót. A szerelem kémiája elevenedik meg előttünk hormonok formájában, nem pedig annak a meghitt szellemisége, ezzel megkérdőjelezve a szerelem koncepcióját.

Az egyik oldalon Alex heroinfüggőségét ismerhetjük meg. Visszatérő, egyhangú metaforákkal illeti az anyagot. Egyre megy, a ‘rush’ mindent felülír az emberi szervezetben; az endorfin elönti az agyát. Ez az a boldogsághormon, amit csokievés közben érzünk, de akkor is, amikor szerelmesek vagyunk. Egyik monológjában meg is ejti a csokoládés hasonlatot. Jól esik számára a festő törődése, de semmi sem pótolhatja azt a mesterséges élményt, amikor a drog felemeli őt, és feledteti a fájdalmait. 

Vele szembeállítva Ábel a gyöngéd érzéseiről számol be. Vonzódik a fiúhoz. Amikor vele lehet, ugyanaz az endorfin kavarog benne - sok más hormon mellett - amit az idézőjeles szerelme túlcsordulva tapasztal meg a heroin hatására. Segíteni akar rajta. Élteti a remény, hogy egy nap boldogok lehetnek egymás karjaiban. Alex is vágyik rá, mégsem érzi magát méltónak a szeretetére. Csupán magány ihlette fantazmagória lesz a szerelemből, és idővel a remény kegyetlenebb függőségnek mutatkozik a drognál.  Mindez kiváló alapanyag egy bukásra ítélt, toxikus kapcsolathoz, amit könyv narráló stílusa is igazol.

A két elbeszélő soha nem talál közös valóságot - az intim együttléten kívül. A saját történeteik saját interpretációit olvassuk minden egyes oldalon. A könyvben nem alakul ki életszerű konfliktus sem közöttük, sem a mellékszereplők között. Elvesznek a függőség és remény alkotta vágyakban, ahol nem marad helye igazi empátiának. A két izolált világkép nem találkozik egy-két ágyjelenet kivételével. Ábelnek komoly áldozatokat kell hoznia a szerelemért, ezek árát a fizikai valóságban viszont nem érezteti velünk az író.

Realizmus nélkül kicsit egyhangúvá válik az ötszáz oldalnyi hasonlat mindkettejük endorfinvadászatáról. Alex visszaemlékezései egy valódi drogfüggőhöz híven homályosak és repetatívak. A szerző sokat kutatott a témában, és olvasta valódi áldozatok beszámolóit, viszont nem ismeri személyesen a tudatmódosítót. Alex önzetlen kedvese pedig mindent feltesz erre a kapcsolatra, mégsem tudunk meg róla eleget. A jellemfejlődés lehetősége is megfeneklik, de talán ez a leghitelesebb pontja a könyvnek. A valóságban kevés ember tanul a hibáiból, különösen ha a boldogság kereséséről van szó.

Sokkal több potenciál rejlett a témában, bár így is invokál egy-két elgondolkodtató kérdést. Úgy érzem, nem merülünk elég mélyre az elveszett fiatalok lelkében. Engem ennek ellenére sikerült megijesztenie. Gyakran azonosultam Ábel vonásaival. A monológjai sokszor könnyet csaltak a szemembe. Talán ezért is olvastam volna többet a karakteréről. Egy visszaeső drogos elrettentő példa, de a reménykedő, megbocsátó férfi is taníthatott volna valamit az olvasónak a fájdalomról. Valami igazán szomorút a szerelem áráról.

Van értelme így szeretni, ha az érzést drogokkal, vagy csokoládéval is kiválthatjuk?

Sam Wilberry első regénye érdekes olvasmány lehet azoknak, akik szívesen olvasnak diszfunkcionális, toxikus kapcsolatokról. Drogos naplónak nem volt elég realista, de érdekes képet fest a felelősségtudatról. Nem olyan régen kiadásra került a második kötet, amely már előrendelhető. Kíváncsi leszek, mennyit változott a szerző, és milyen befejezést érdemel a pár.

A könyvet ajándékba kaptam személyesen az írótól egy számomra meghatározó irodalmi esten. A Rush így mindig egy kedves nap mementója marad. Ezúton is köszönöm neki!